A használt szoftverek értékesítésének megítélését az utóbbi időben igen nagy figyelem kíséri.
Egyfelől lelkesedést vált ki a szoftverhasználókból az az évekig méltatlanul fel nem fedezett gondolat, hogy ha helyénvaló a könyv és CD antikvár kereskedelme, akkor mi is a gond a szoftverrel. Másfelől a felfedezés sokakat arra sarkall, hogy érdemes a használt szoftvereket adni-venni, még ha akad is némi gond a területtel.
Nem is feltétlenül gond, de egyfajta bizonytalanság…
A bizonytalanság a kérdést övező jogi környezet értelmezésének nehézségeiből adódik, és abból az óriási szoftvergyártói ellenállásból, ami a használt szoftver témát körülveszi. Az a nagyvállalat, aki mindenféle erőfeszítés árán próbál megfelelni a jogosulti elvárásoknak: felméri a tényleges szoftverhasználatot, nagy volumenű projektet indít az azt lefedő licencigény pontos meghatározásához, beszerzi a szükséges szoftvereket, szabályzatot készít és érvényesít a jogszerű szoftverhasználat megvalósítása érdekében, véletlenül sem dől be egy olyan újszerű állításnak, hogy ha egy másik cég licenceit megveszi, akkor legálisan jár el. Hisz látja jelentékenyen kiemelve a felhasználási szerződésben, hogy a szoftver átruházása a gyártó beleegyezése nélkül tilos (sokszor még a tagvállalat is csak kifejezett jogosulti hozzájárulás alapján használhatja a cégcsoport szoftvereit), és ha ez nem volna elég, a gyártó képviselőjének megnyilvánulásaiból egyértelműen arra következtet, hogy a másodlagos szoftverpiac híveinek izzó vastrónon való elégetése teljességgel helyénvaló. Ilyen hangulatban nyilván nem szeretné tönkretenni azokat az erőfeszítéseket, melyeket a jogszerű és hatékony szoftverhasználat megvalósítása érdekében tett.
Természetesen a költséghatékony működés megvalósításáért vívott küzdelemben igen jól mutatna a szoftverköltségek felére csökkentése, azonban a jogszerűség kérdését még ennek oltárán sem szívesen áldozná fel az informatikai vezetők többsége, ha bármi kockázatot lát az ügyletben. Ki akar ugyebár börtönbe menni?
Annyira azonban mégsem félelmetes a szerzői jog, mint amennyire az kívülállók, vagy a felhasználóként érintettek számára elsőre tűnhet, így a használt szoftver kérdés iránt érdeklődve az utóbbi időben sokan megbarátkoztak a műpéldány és jogkimerülés fogalmakkal. Az a felhasználói oldal hozzáállásának és a másodlagos szoftverpiaci iránti érdeklődés növekedésének mindenképp kedvezett, hogy az utóbbi időben a gyakorlatban is világossá vált, hogy azok a szoftverek, melyek adathordozóval kerültek forgalomba (dobozos és egyes esetekben az OEM konstrukció szoftverei) a jogkimerülés szabályából adódóan a műpéldány jogszerű megszerzője által gyártói hozzájárulás nélkül értékesíthetőek új felhasználók számára.
(Anélkül, hogy hosszas jogi fejtegetésbe kezdenék: szerzői jogi törvényünk szerint, ha a műpéldányt a jogosult vagy az ő kifejezett hozzájárulásával másvalaki adásvétellel vagy a tulajdonjog más módon történő átruházásával az Európai Gazdasági Térségben forgalomba hozta, a terjesztés joga az így forgalomba hozott műpéldány tekintetében – a bérbeadás, a haszonkölcsönbe adás és a behozatal joga kivételével – a továbbiakban nem gyakorolható. Azaz ha van műpéldány, azt annak jogszerű – a szoftverre nézve felhasználási engedéllyel rendelkező – megszerzője gyártói kontroll nélkül – sőt: tulajdonképpen tiltás ellenére – továbbértékesítheti.)
A műpéldány-probléma (mi is tekinthető műpéldánynak) viszont mindezidáig nem tisztázódott, így az internetről letöltött szoftverek helyzete és – ami különösen jelentős – a mennyiségi konstrukciókban beszerzett szoftverek továbbadhatósága (fizikai adathordozó híján) bizonytalan maradt. (Az egyes tagállami bíróságok eltérő álláspontra helyezkedtek a kérdésben, nem is beszélve az amerikai joggyakorlat egy-egy „zavaró” döntéséről.)
Ilyenformán mondhatni megváltás-jellegű az Európai Bíróság Oracle v. Usedsoft-ügyben hozott döntése, mely kimondja, hogy a terjesztési jog kimerülése nem csak akkor áll be, ha a jogosult anyagi adathordozó tulajdonjogának átruházása mellett forgalmazza a szoftverét, hanem akkor is, ha a felhasználó a gyártó internetes oldaláról való letöltéssel jut hozzá saját példányához. (Az eset konkrétan Oracle mennyiségi konstrukcióban beszerzett szoftverek továbbértékesíthetőségének kérdését vizsgálja.) A Bíróság szerint nincs jelentősége annak, hogy határozatlan időre szóló felhasználási engedély birtokában a felhasználó a szoftvert fizikai adathordozóval vagy immateriális szoftverpéldány elérésével szerzi meg, a jogosult terjesztésre vonatkozó joga kimerült. Azaz a szoftver jogszerű megszerzője saját példányát a jogosult hozzájárulása nélkül, illetve kifejezett tiltása ellenére is eladhatja. Sőt! Mivel a felek között létrejött frissítési és karbantartási szerződés alapján az eredeti felhasználó jogosulttá vált a szoftver frissített változatának elérésére, ezt az újabb verziót jogosult továbbértékesíteni az új felhasználó számára.
Ezek alapján tehát a lámpa jelzése kétségtelenül zöld!
Azonban hogy a helyzet ne legyen ennyire egyszerű, a Bíróság kiemeli: a jogszerű felhasználó nem jogosult arra, hogy csak az általa nem használt mennyiségre adja át a felhasználási jogot, és a szoftvert a licenc ?maradékaival? továbbhasználja. Azaz kizárt az eredeti licenc megosztása tulajdonképpen a szoftverpéldányhoz kötött jogkimerülési elv értelmezése mentén, ugyanis a Bíróság úgy látja, hogy a licenc megosztásával a szoftverpéldányt az eredeti és az új felhasználó is használja, márpedig a továbbértékesítés szerinte csak akkor jogszerű, ha az eredeti felhasználó végérvényesen megszabadul a programtól.
A jelzés tehát mégsem zöld, legfeljebb erősen sárga…sárgászöld…
A döntés – ha nem is oszlat el minden kétséget – mindenképp biztató, és igen nagy hatása lehet a tagállami bíróságok hasonló ügyekben hozott határozataira, ennek kapcsán a jogosultak magatartására, a felhasználói bizalomra és az egész használtszoftver-piacra.
Hajrá informatikai kihívásokra válaszoló szerzői jog, hajrá jogszerű szoftverhasználat, hajrá költséghatékony szoftvergazdálkodás!
