Elsőként Kori osztja meg személyes IPR-történetét
„Erzsike felejthetetlen retro konyhájának éttermében találkoztam Zsoltival. Viszonylag gyorsan kiderült, egy középiskolába jártunk, így hosszasan anekdotázhattunk a régi szép iskolás időkről. Nagyjából megértettem, körvonalazódott, hogy hol és hogy van szerepem az IPR-ben, mit tudunk egymásnak nyújtani, miért lesz jó, ha egy csapatot alkotunk. Hamar érezhetővé vált számomra, hogy nem multis gondolkodás és működés jellemzi a céget, leginkább családias, emberközeli munkahelyről van szó. Igen, erről álmodtam, ilyet képzeltem el, erre van szükségem!”
Elindult hát az Úr 2010. évében valami az én életemben…
Szinte még fel sem száradt a pezsgő áztatta, padlóra ragadt konfetti korong, Boldogasszony havának (segítek: Január hónap) 13. napján édesapa lettem. Megszületett a kis trónörökös, Nándi fiam. Úgy alakult akkor, hogy munka nélkül maradtam, amit egyáltalán nem bántam, sőt visszagondolván nagyon hálás vagyok érte, hogy így történt, mert együtt lehettem otthon a Hitvesemmel és a picurkával. Nem nagyon erőltettem meg magam, hogy munkát találjak, úgy voltam vele, majd bekopogtat a lehetőség. Anyagi gondjaink sem nagyon voltak, nem sürgetett minket az idő. A korlátlan szabadság, pihenés és a családi légkör magával ragadott, ideális állapot, életérzés volt.
Október hónapban azonban megtört ez az idilli csend, Zoltánunk zörgetett telefonon, és valami IPR nevű, szoftvereszköz-gazdálkodással (mivel?) foglalkozó cégnél kínált munkalehetőséget. Röviden elmagyarázta, – érezvén tájékozatlanságomat – hogy ez mit jelent, illetve miről is lenne szó.
A segítségért kiáltó segítsége…
Mielőtt tovább haladnánk az időben folytatván történetemet, egy pillanatra tekintsünk vissza az érintett év első felére – hónapra, napra sajnos pontosan nem emlékszem – mikor is Zolcsink, aki akkor épp a Microsoftnál dolgozott felhívott, hogy tudnék-e neki álláslehetőséget ajánlani, mert hát a leépítések áldozatává fog válni ő is – néhány kollégájával egyetemben – a közeljövőben. Sajnos én akkor érdemi megoldást nem tudtam kínálni a problémájára…
Korábban nem igazán volt határozott elképzelésem azzal kapcsolatban, hogy én mivel is szeretnék foglalkozni, mi az, amit szeretnék csinálni, ami tetszik, le tudna kötni hosszabb távon, és amelyben mélyebb szaktudásra tehetnék szert. Keresgélvén utamat találkoztunk össze nem is oly’ sokára, én és az informatika. Egészen pontosan 1997-től kezdődően érintett meg a szoftverkereskedelem és ehhez szorosan kapcsolódóan a szoftverlicencelés szele. Ettől fogva a különböző, legnagyobb magyarországi (jellemzően multinacionális) szoftverdisztribúcióknál kötöttem ki. Sikerült olyannyira elmélyülni ezen a szakterületen, hogy viszonylag rövid időn belül szoftverüzletág-vezetőként, szoftver-csoportvezetőként mutathattam az utat kollégáim, illetve nem utolsó sorban az ügyfeleink számára. A napi munkafolyamatom része volt, hogy hosszabb-rövidebb telefonos, vagy személyes beszélgetésbe elegyedtem vásárlóinkkal az ő problémájukról, legyen az szakmai, vagy adott esetben privát érintettségű. Jó érzéssel töltött el mindig, mikor tudtam segíteni rajtuk, meg tudtam oldani kisebb-nagyobb gondjaikat. Ez vezérelt, hogy elgondolkodjak többször is azon, hogy igazából nekem csak ezzel kellene foglalkoznom, nem pedig hónapról-hónapra hozni a különböző nagy szoftvergyártók által elvárt – sok esetben irreálisan magas – értékesítési számokat, vagy akár nem kifejezetten etikus módszerek alkalmazásával rávenni és meggyőzni az embereket arról, hogy márpedig az adott vendor scorecard motivált ajánlata a legmegfelelőbb választási lehetőség számukra. Angyi kollégámmal, később barátommal – aki azóta már a Microsoft magyarországi csapatát erősíti – felmerült, hogy milyen jó lenne egy kizárólag csak licencelési szaktanácsadással foglalkozó céget alapítani. Akkor még sajnos nem ismertem az IPR-t…
Visszakanyarodva a történetemre – persze, ha még emlékszel kedves olvasó, hogy hol tartottam, és nem vesztetted el még a fonalat – Zoltánunk megkeresését követően, hamarosan állásinterjúra érkeztem Sándorhoz, az IPR-Insights Váci út 110. szám „C” épületében található 318-as számú irodába.
Álommunkahely
Így utólag belegondolván, kiváltságosnak érezhetem magam, mert nem hiszem, hogy sokan elmondhatják magukról: én már nem IPR-esként is bejutottam Sándor irodájába! 🙂
Emlékszem a szűk kis üvegkalitkára, amelyben ott ült a Főnök teljes terjedelmében a hatalmas íróasztala mögött, és kedves mosollyal az arcán, ugyanakkor ellentmondást nem tűrően kérdezgetett az IPR weboldalának tartalmáról, arról, hogy ez alapján mit gondolok a cég profiljáról, tevékenységéről. Saját szavaimmal próbáltam hozzáértő módon, értelmes elmondani azt, ami akkor még sok tekintetben homályos volt számomra. Sándor ezt türelmesen meghallgatta, majd ezt követően rövid, de tömör monológban foglalta össze a lényeget, tudnivalókat. Második körös interjúm Zsoltival volt. Sándor valahogy úgy jellemezte nekem: ő az én jobb kezem, teljes mértékben rá hagyatkozom a döntésben! Kisvártatva Erzsike felejthetetlen retro konyhájának éttermében találkoztam Zsoltival. A vele folytatott beszélgetés során már azért komfortosabban éreztem magam, mint a Főninél. Meg tudtam nyílni, végre arról mesélhettem, amit eddig csináltam, amihez értek, valamint szerintem az is sokat számított, hogy viszonylag gyorsan kiderült, egy középiskolába jártunk, így hosszasan anekdotázhattunk a régi szép iskolás időkről. Nagyjából megértettem, körvonalazódott, hogy hol és hogy van szerepem az IPR-ben, mit tudunk egymásnak nyújtani, miért lesz jó, ha egy csapatot alkotunk. Hamar érezhetővé vált számomra, hogy nem multis gondolkodás és működés jellemzi a céget, leginkább családias, emberközeli munkahelyről van szó. Igen, erről álmodtam, ilyet képzeltem el, erre van szükségem! Kértem egy kis gondolkodási időt, majd felhívtam Sándort, hogy köszönettel élnék a lehetőséggel.
Azóta is minden nap, mielőtt mélyen álomba szenderednék, hálát adok a Gondviselőnek, hogy az IPR-nél dolgozhatok…
