Így látja TZT magát és az IPR-t:
„Személyes interjú: 2018 december 4, reggel 9:00. Nem szeretek késni, ezért a kabát levételével együtt úgy számoltam a legmegfelelőbb ha 8:57-kor nyomom meg a csengőt. Így is tettem. Nagyon megfogott az interjúban, hogy nem futottuk le a szokásos felesleges köröket, csak a lényeges dolgokra koncentráltunk. Sok mindent leszűrtem már akkor, a híres IPR-es hangulatból. Ezért egész héten az IPR-es második kör járt a fejemben. Ha már volt időpontom, elmentem a többire is, de kicsit olyan volt ez, mint amikor az autókereskedésben beülsz egy olyan autóba, amit eszed ágában sincs megvenni. Megtapogatod, megnézed, körbeszaglászod, de belül tudod, hogy nem akarod. Agyhalott, zombira interjúzott fáradt fejjel érkeztem Sándorhoz. Ő mosolygós volt és energikus ahogy mindig. Néhány perc múlva már úgy beszélgettünk mintha évek óta ismernénk egymást. Ez nekem először furcsa volt, de hamar megszoktam és nagyon tetszett. Amikor felálltunk az asztaltól, én úgy köszöntem el, hogy szeretnék itt dolgozni.”
„Onboarding”
Szürke, komor, hideg nap volt 2018 novemberének utolsó napjaiban, amikor egy teljesen feleslegesen hosszúra húzott megbeszélésről kiérkezve megcsörrent a telefonom…
A vonal másik végén csilingelő fiatal hölgy hangja kedvesen üdvözöl, majd közli, hogy a szakmai profilom bele illene egyik ügyfele által meghirdetett állás képébe. Tudnánk-e pár percben beszélgetni? Máris magamra kaptam a kabátom és kérdő szemek kereszttűzében elhagytam az épületet. Majdnem egy órát beszélgettünk. Szakmáról, tanulmányokról, kedvenc szabadidős tevékenységeimről. (Nem, itt még nem említettem a buggyantott tojást. Nem éreztem szükségét.) A hölgy elköszönt azzal, hogy időpontot egyeztet személyes interjúra. De nem Ő hívott vissza, hanem egy másik kedves női hang: Orsi. Személyes interjú: 2018. december 4, reggel 9:00. Nem szeretek késni, ezért a kabát levételével együtt úgy számoltam a legmegfelelőbb ha 8:57-kor nyomom meg a csengőt. Így is tettem. Nagyon megfogott az interjúban, hogy nem futottuk le a szokásos felesleges köröket, csak a lényeges dolgokra koncentráltunk. Megfogott Orsi és Ádám lazasága. Még vitatkoztak is egymással az interjú közben. 🙂 Jókedvvel távoztam.
Hamar időpontot kaptam a második körre. 2018. december 12, délután. Még csak szerda volt, de már rettentő fáradt voltam. Több interjú volt a hátam mögött. Csak a szerdai napon volt három. Ebből aznap az utolsó volt az IPR. Kedvetlen voltam és fáradt. Nem igazán jött be egyik álláslehetőség sem, amit előzőleg azon a héten hallottam. Az első körös IPR interjún Orsi és Ádám nagyon szimpatikus volt. Sok mindent leszűrtem már akkor, a híres IPR-es hangulatból. Ezért egész héten az IPR-es második kör járt a fejemben. Ha már volt időpontom, elmentem a többire is, de kicsit olyan volt ez, mint amikor az autókereskedésben beülsz egy olyan autóba, amit eszed ágában sincs megvenni. Megtapogatod, megnézed, körbeszaglászod, de belül tudod, hogy nem akarod.
Végre elérkezett a szerda délután. Agyhalott, zombira interjúzott fáradt fejjel érkeztem Sándorhoz. Ő mosolygós volt és energikus ahogy mindig. Néhány perc múlva már úgy beszélgettünk mintha évek óta ismernénk egymást. Ez nekem először furcsa volt, de hamar megszoktam és nagyon tetszett. Amikor felálltunk az asztaltól, én úgy köszöntem el, hogy szeretnék itt dolgozni. Ebben nagy keze volt Sándornak, Orsinak, Ádámnak. Nagyon év vége volt, ezért Sándor azt kérte, hogy a döntéssel várjam meg a január elejét. Nem volt könnyű időszak ez. Bekerültem máshova is, de nem szerettem volna odamenni. Ezért lepattintottam mindenkit január 3-ig. Éreztem, hogy Sándor jó híreket fog közölni. Így is történt. Január 3-án hívott és meg is egyeztünk pikk-pakk. Ennek következményeképp február 4. volt az első napom, ahol az IPR információs napján betekintést nyerhettem a cég működésébe, illetve a híres IPR-es hangulatba. Azóta is örülök, hogy lepattintottam mindenkit, és megvártam Sándor hívását. 🙂
Szakmai mindennapok
Elsősorban a nagyon sok éves szoftvereszköz-gazdálkodási területen szerzett, behozhatatlan tapasztalati előny szól az IPR mellett, és megnyugtató vagy akár figyelemfelkeltő lehet az is, ha egy cég önálló, saját fejlesztői háttérrel rendelkezik. Mivel az ügyfeleink szoftvert (is) vásárolnak tőlünk, nagyon jó, ha tisztában vannak vele, hogy e mögött fejlesztői gárda is áll. Nagyon is büszkék lehetünk arra, hogy a fejlesztői módszertanaink, metódusaink megfelelnek a mai nagyvállalati környezetben elvártaknak. Ez számukra is adhat biztonságot. Mind dokumentációs szinten, mind eszközhasználatban eléggé ott vagyunk. Ez azért is nagy szó, mert sok cég soha nem jut el ide.
Szerencsések vagyunk a képzési lehetőségek tekintetében is. A munkánk során nagyon sokféle feladattal, különböző technológiákkal találkozunk. Ez nagyon jó. Igazából csak az idő szab határt annak, hogy mennyire tudjuk képezni magunkat vagy egymást. Szakmai sikerként éltem meg, hogy az elmúlt két évben teljesen átszerveztük a fejlesztési rendünket. Nagyon sok új folyamatot, módszertant vezettünk be. Mindent dokumentálunk, amit előtte nem tettünk. Nagyon jó irányba haladunk, és úgy érzem, ebben az én kezem is nagyban benne van. Természetesen ez sosem valósult volna meg a mindenre nyitott és partner kollégák nélkül.
Munkatársi / közösségi élmények
A közös IPR-rendezvények nagyon jók. Látszik, hogy sok munka van a szervezésben és valóban az a cél, hogy mindenki jól érezze magát. Úgy látom ez sikerül is és működik is. Ez nagyon jó dolog. Páratlan és pótolhatatlan. A fejlesztésen is igyekszünk a közösség szorosan tartására – még így „pandémiás” körülmények között is. Ezért minden nap 11-kor élő kamerás videókonferenciában beszéljük át az aktuális feladatokat. Hétvégén pedig kvíz játék mellett iszunk meg néhány sört a kollégákkal.
Amiért ajánlom: szakmai színvonal és jó hangulat
A munkatársak szakmai tudása miatt is ajánlanám az IPR-t munkahelyként, de van valami, ami talán még fontosabb egy munkahelyen: az általános hangulat. A morál, a kollégák egymáshoz való viszonya, magatartása. Ide értve a vezetőket is. A kétkörös interjún láttam, hogy az IPR-nél nem úgy működnek a dolgok ahogy én azt az elmúlt húsz évben tapasztaltam. Pozitív értelemben. Belülről talán ez nem látszik akkora értéknek, pedig nagyon is az. Nem mindegy, hogy minden hétköznap reggel az ember hova „megy be dolgozni” (az idézőjel a home office miatt). Nem érzek fúrást, nem érzek hatalomközpontú vezetői irányítást, lekezelő munkáltató és munkavállaló viszonyt. Viszont érzek emberséget, empátiát, kedvességet, segítőkészséget, pozitív hozzáállást, látásmódot. Mint említettem, ebben élve az emberek hajlamosak megszokni ezt, és nem észrevenni mekkora érték ez. Pedig sokkal, sokkal nagyobb mint gondolnánk!
Van egy régi mondás, ami nagyon sok éve visszacseng a fülembe, de csak IPR-es létem során értettem meg minden szavát: „Sehonnan nem szabad annyira elvágyódnunk, hogy ne vegyük észre, milyen jó ott nekünk, ahol vagyunk.”
